Starigrad – Paklenica

A Paklenica Nemzeti park Horvátország tengerpartjának középső részén helyezkedik el, nagyjából 6 órányira Budapesttől. A park egy hatalmas szurdok, amelyet 6-7OO méter magas sziklák öveznek, a tengerparttól – a Zadartól északra fekvő öböltől – néhány kilométerre. A parkot látogatók – a hazai viszonylatban sem túl drága – belépőjegy áráért színvonalas, parkolókkal, mellékhelyiséggel, és kis ajándékbolttal is ellátott patakparti kiránduló-, és sziklamászó helyet kapnak.

Bár a csapatunk elsősorban a sziklamászás miatt szemelte ki a parkot, nyugodtan lehet ajánlani azoknak is, akik szimplán kirándulva szeretnék megközelíteni a lélegzetelállító szépségű sziklák csúcsait. Köszönhetően a március közepén lehullott hónak, ezúttal tizenöten vágtunk neki a sziklamászós hosszú hétvégének, mivel akkor a csapat csak Székesfehérvárig jutott el, bár volt, aki addig sem. Ezért aztán az elhalasztott utazásba becsatlakoztak olyan barátok is, akik az első etapot, különböző okokból nem vállalták.

A tengerparti szállást annak köszönhetően találtuk meg nagyjából egy perc alatt, hogy – ugyan ennek kicsi volt az esélye ekkora távolságnál – mégis perce pontosan egyszerre érkeztünk oda Markóékkal, akinek a haja még sötétben, hátulról is összetéveszthetetlen.

Mivel a csapatban volt, aki mászni, és volt, aki inkább kirándulni szeretett volna, minden este komoly logisztikai megbeszélést tartottunk, hogy ki hova megy, és kivel. Ennek eredményeként együtt az egész csapat szinte soha nem mászott, viszont összességében sok részét megismertük a parknak. Persze a méreteiből adódóan a mászók számára kimeríthetetlen lehetőségeket rejt magában a szurdok, érdemes ezért több napra tervezni.

Az időjárás alapvetően kedvezően alakult, bár a legnagyobb felhőszakadás éppen akkor jött, amikor a csapat egy része egy viszonylag nehéz 4 kötélhosszas úton mászott, ahonnan az egyetlen menekülő út felfelé vezet. Akkor aggódtunk értük, de szerencsére utólag kiderült, hogy azon kívül, hogy kopogott a jégeső a sisakokon, nagyobb baj nem történt. Azt, hogy a mászás mennyire pszichés állapot kérdése jól mutatja, hogy a második napon egy nagyjából 4-es úton egymás után négyen is belebuktunk a kötél felvitelébe. Végül Gábor hősiesen megcsinálta, és utána felső biztosítással mindannyian megmásztuk, de érdekes volt tapasztalni, hogy mindenki ugyanazon a szakaszon adta fel, mászó tudástól függetlenül.

A falak kiépítettségéről az volt az előzetes információnk, hogy nem annyira sűrűn helyezték el a nitteket, ennek ellenére a tapasztalat pozitív volt, és kellően biztonságos utakat találtunk. Mivel a mászók körében úgy tűnik, hogy Paklenica rendkívül felkapott és kedvelt célállomás, ezért arra érdemes készülni, hogy sokan próbálnak ugyanazokon az utakon mászni, amit épp kinéztünk magunknak. A reggeli korán kelés sokunknak nem erős oldala – és ezzel nagyon enyhe szavakat használtam – ezért előfordult, hogy azok az utak, amiket kinéztünk előző este, azok már éppen foglaltak voltak. Ez ugyanakkor csak a több kötélhosszas utaknál lehet probléma, hiszen ott sok idő, mire az első csapat felér, és utánuk lehet indulni. A több kötélhosszas utak között előfordul akár 3OO méter hosszúságú is, nehézségi foka nagyon vegyes, de a sziklák magasságából lehet következtetni rá. A paklenicai szurdok olyan sok és hosszú utat rejt, hogy szerencsére vissza kell térnünk, és persze mászó tudásunkat is fejleszteni kell ahhoz, hogy felfedezhessük az egész park kínálta lehetőségeket.

Esténként más-más helyen kóstoljuk meg a finom halakat, és cevabcicákat, egy két korsó sörben megúsztatva őket. A Mariann által ajánlott étterem séfje, olyan lelkesedéssel és tökéletesen kifinomult mozdulatokkal filézi ki a makrélát, hogy még mi turisták sem tudjuk megállni, hogy le ne fényképezzük.

Összességében az elmondható, hogy korrekt árért korrekt szolgáltatást nyújtanak a horvát vendéglátók. Lehet, hogy van mit tanulni tőlük.