Gerincre vágva

Kétség nem fér hozzá: az idei felesleges tárgyak versenyét én nyertem. Akik nem olvasták a korábbi rész tartalmát, annak elmondom, mi is ez. Történt ugyanis, hogy egyik évben, miközben azon pörögtünk, hogyan tudunk megspórolni néhány grammot azáltal, hogy pl. a kaják papírcsomagolását otthon hagyjuk, valamelyikőnk hozott magával egy kétkötetes 600 oldalas könyvet. Na, itt hirdettük meg a felesleges tárgyak versenyét. Idén az én felesleges tárgyam az a csavar volt, amit a jobb első kerékben hoztam magammal. Pontosabban szedtem össze úton az árpád-hídi találkozási pont felé. Ezért rögtön egy óra csúszással indítottunk, amíg találtam a környéken egy gumist, aki megcsinálta.

Hat óra után tehát indulás a Besztercebányába. Este megszállás a Hotel Lux-ban. Hiába, öregszünk! Korábban alvás a buszmegállóban, a vonatállomáson, főtéren a padok alatt, kietlen, lepukkant menedékházban a hegy előtt, ma már Hotel Lux. Másnap reggel fél hétre lementünk reggelizni, ahol tudatták velünk, reggeli csak héttől… Rohamtempóban kaja, aztán indulás a buszhoz. Útközben még egy gyors látogatás a benzinkúton, tekintettel arra, hogy az ennivalóm jó részét és a kólát otthon hagytam. Idén eleve kevés elemózsiát szándékoztam hozni, emlékezvén rá, hogy hányszor vittem haza fél kiló kenyereket. Na, most annak a kevésnek a felét hagytam otthon, szóval túlsúlyra nem volt panasz.

Az idő az előrejelzéseknek megfelelően alakult, enyhe hóesés. Donovalyban gyors rendezése a motyóinknak, aztán indulás. Hoppá, a derékszíj csatja eltört. Ugyebár a deréknak kellene tartania a súly 60%-át, sebaj, majd mindig csomózgatok. Donovalyban látványos fejlesztések voltak az elmúlt években, sípályák, szállások, kiépített sí-utak a komplexum körül. Persze ezek a sí-körutak nem a gerincre mennek, mi viszont igen. Legalább is oda szerettünk volna. Nem úgy az út. Eltévedtünk. A legkomolyabban, nem emlékszem, hogy volt-e egyáltalán olyan év, amikor sikerült Donovalyból úgy kijönnünk, hogy nem tévedtünk el. Nem csüggedünk, Miki érzi az utat. Szóltunk, hogy talán vissza kellene menni oda, ahol az utolsó piros jelzést láttuk. Nem-nem, mondja immár ötven méterről, indulás erre. Egy órát bolyongtunk, végül a Bing és Google-maps segítségével ráleltünk a helyes útra.

A lepukkant menedékházat nagyon szépen helyrehozták, emeletes ágy, konyha, padlástér, stb. Hiába, ahogy András mondta, Szlovákia jobban teljesít!

Vagy kevés hó esett, vagy nagyon jól le volt taposva, de egyáltalán nem szakadtunk be, ez az út egészére igaz volt. Estefelé sátrazás a gerincen. Itt persze eszembe jutott, amit Viktor mondogatott pár napja, a hegyen rejtélyesen meghalt hegymászókról. Kösz Vitya! A szokásos szélviharban állítottuk fel a sátrat, aztán főzés és kaja. Miki hamar elaludt, Andrással még egy kicsit szöszöltünk. Az estét egy apró közjáték zavarta meg, hiszen András, aki korábban volt kint vegetatív funkcióinak hódolni, (ilyenkor legalább nem kell bidé, mert a hóvihar elintézi) transzba esett, hogy mi ez az iszonyú büdös. Nem annyira jó dolog szembesülni vele, hogy valamelyik ruhadarabod a természet útjába állt, a nadrágod vagy kabátujjad, esetleg a kapucnid. Hosszas szaglászás után azért Miki bevallotta, hogy bizony ő volt. Nem aludt. Szellentésnek ennyire még nem örültünk, és így a friss hegyi levegőben végül nyugovóra tértünk mind.

Másnap kiástuk a sátrat a hó alól, és indulás a Gyurkova házba. Az időjárás előrejelzés persze csak addig volt pontos, amíg rossz időt mutatott, a várva várt szép idő elmaradt. Kész felüdülés volt, amikor egy útjelző oszlopnál többet láttunk, de azért gond nélkül érkeztünk meg a turistaházba. Végül jó kis nap volt. A házvezető pár azonban, mintha nem annyira örült volna érkezésünknek. Vagy azt tervezték, hogy minden szobát kipróbálnak, vagy kivoltak a vasárnapi roham után. Sosem derült ki. Este teljes fürdés a hóban, ill. a 2 fokos forrás vizében, vacsi, szunya. Ekkor jött még két túrázó, aki Csertovicából indult aznap reggel és holnapra már Donovalyban lesznek, mondták. Hogy mi? Két nap alatt teljesítették azt, amit mi négy nap alatt! Hja, kérem, sátor és hálózsák cipelése nélkül minden hülye tudja!

Másnap már időnként láttuk a napot, kellemes, letaposott út vezetett a Chopoki csúcsig. Ott elfogyasztottunk egy finom ebédet, majd tovább indultunk a Gyömbér csúcsra. Ezen a ponton mindig azon problémázunk, hogy hogyan csináljuk meg a csúcsfotót. A Jóisten azonban kegyébe fogadott bennünket, és odaküldte a jó fenekű sífutónőt, őt kértük meg. Valamivel több kép készült aztán róla, mint rólunk.

Este már a Steffanika házban voltunk, ahol találkoztunk két fiatallal, valami projekten dolgoztak (meg egymáson) és fel akarták venni a napfelkeltét. A lány nagyon kedves volt, mi meg immár három napja távol az otthonunktól, így meghívtuk társasozni. Jött. És szarrá vert bennünket. Kénytelenek voltunk összefogni ellene. Ennyit a szlovák-magyar barátságról. Éjjel nagyon füleltem, hogy hallok-e valamit a szomszéd szobából, de nem. Vagy talán.
Másnap szikrázó napsütésben indultunk hazafelé és rettentően örültünk, büszkén veregettük vállainkat, hogy ennyi év után a hosszú túrát vállaltuk, és sikerült megcsinálni!