Azért a hegy az Úr

Öt fős baráti társasággal indultunk a Szlovénia nyugati csücskén fekvő Bovec-be, ahol egyikünk 30. szülinapjára szánt ajándékát szándékoztuk átadni, egy hosszú canopy képében.

Első teljes napunkra terveztük az ajándékba szánt canopy-t, a Zipline elnevezésű, Bovechez közel fekvő kalandparkban. A bázis a faluban van, innen vittek fel túravezetőink terepjáróval a hegyre. A recepción pontosan tudták, hogy mi az a pálinka, és hogy azt mi most nem ihatunk. A teljes kötélpálya 5 szakaszból állt, ahol a leggyorsabb részen akár 70 km/h sebességet is elérhetünk, a legmagasabb ponton 200 méterrel lebegünk a föld felett. A kilátás gyönyörű, az út egészen az érkezési pontig hihetetlen izgalmas, hiszen legtöbbször nem is láttuk a következő fix pontot, csak akkor, amikor már közelítettünk hozzá.
A csúszás végén még mindig viszonylag magasan voltunk, ezért – igazi sportemberek lévén – beneveztünk egy magashegyi nagykerekű rollerre (Monster Roller), hogy mégse kocsival kelljen lejönnünk a hegyről. A képeket nézve kedves nejem, Dóri csak ennyit mondott: “Felnőtt férfiak!” A hatalmas terepgumik atomstabilitást adtak a rollernek, míg a tárcsafékkel könnyű volt megállni a murvás úton lefelé. A hegyről ilyen módon leereszkedni alapvetően izgalmas tud lenni, főleg amikor elkezdünk versenyezni. Itt jegyezném meg, hogy jelenleg 100 kilós súlyommal igen könnyen gyorsult a roller.

Mivel a canopy-t és a rollert fele annyi idő alatt teljesítettük, mint ahogy a honlap írta és mi számoltunk rá, ezért abban maradtunk, hogy a szállásunk felé vezető úton felmegyünk a Boka vízeséshez, mert “az csak 200 méter szintemelkedés”, ahogy Peti, az egyetlen fogorvos a csapatban (a többiek mérnökök) megsaccolta.

Délután 3-ra érkeztünk meg a Boka vízesés lábához, ezért úgy gondoltuk, hogy 200 méter még könnyen belefér napnyugta előtt, pláne, hogy könnyű a terep. Meglepő módon a mi túra utunk is az egyik beszállópontnál volt, ami a Boka-Steig elnevezésű, 650 méteres vasalt út  kezdőpontja. Abban bíztunk, hogy van egy klettersteig út és egy turistaút is, ezért nem is vittünk megfelelő via ferrata szettet . Az út a patak meder mellett indult és végig egyenletes meredeken emelkedett, mellőzve a pihenősebb részeket. Alapvetően nem okozott volna ez gondot a 100 kilómmal sem, idén azonban teljesen kimaradtak a sportok a gyerek születése és a költözés miatt, így a kondícióm erősen legyengült.

Mire elértük a GPS szerinti 200 métert, teljesen elfáradtam, de a “már mindjárt fent vagyunk” felkiáltás mindig továbblendített. Háromszáz méter után, már sejtettem, hogy 650 méteren lesz a kiszállási pont, így nem is voltak hiú reményeim. Mivel én haladtam a leglassabban, esélyem se volt hozzávágni Petihez, hogy nem tud számolni, csak 32-ig, így felérve a csúcsra, ráhagytam a fogorvosra. A tetőre felérve megláttuk a drótköteleket, amelyek lefelé vezettek, amely jelezte, hogy még mindig nem volt vége. Hozzávetőleg ötven méter kötelekbe kapaszkodós ereszkedés után értük utol a csapat elejét, ahogy megérkeztünk a vízesés tetejéhez. Itt a közelgő napnyugtára tekintettel nem sok időnk maradt a vízesés és a táj szépségeit értékelni. Később azonban viszonylag könnyű ereszkedés és néhány kötelező napnyugtás kép készítése után, értünk vissza, összesen két és fél óra alatt teljesítve a 650 méter szintemelkedést. Jelenlegi kondíciómmal ez igazán nagy megelégedettséggel töltött el.
A szombat reggeli késői ébredésünk meghiúsította azt a tervünket, hogy aznap  egy hosszabb utat válasszunk, de nem csüggedtünk, az internet segítségével végül kiválasztottuk a Mangart elnevezésű csúcsra érkező via ferrata utat.

A cél 2679 méter magasan található és két egymásba kapcsolódó út visz fel rá. Az alacsonyabban fekvő olasz oldal és a folytatásaként is mászható szlovén oldal. Az előző napi “200 méteres” utunk is A/B kezdő minősítést kapott, így a szlovén útra mondott „B” nem okozott különösebb lelki törést, sőt még sajnáltam is, hogy kevés lesz a kihívás. Az olasz „C/D” nehézségű úttal azonban, majd kárpótoljuk magunkat. Visszagondolva nem értem, hogy lehettem ennyire naiv!
A hegyen felfelé autózva 1850 méterig tartott a panorámaút, ahol a kőomlásra figyelmeztető táblák sejtették, hogy nem annyira hétvégi túrázók hegyére érkeztünk, hanem az Alpok egy igencsak példás tagjára.

Gyors bepakolás után a felvezető betonút könnyed bemelegítőnek bizonyult, majd felérve a peremre, a szlovén oldali túra mellett döntöttünk. Az olasz oldalon vezető út gyakorlatilag függőleges vágáson haladt végig, ezért nem volt vitás, hogy helyesen választottunk.

Továbbhaladva a gerincen már láttunk hófoltokat és sok-sok törmeléket, majd hamarosan megpillantottuk a drótkötelet és a beszállópontunkat, így felcsatoltuk és ellenőriztük a felszerelést, majd gyorsan átbeszéltük a használatát.
Irány a hegy! Az út elejét 5-6 méteren keresztül hó borította, amely izgalmas volt biztosítás nélkül, hiszen a hegyoldal meredeksége nem gátolt volna minket abban, hogy a parkolónál találkozzunk újra. Csakhogy ez volt jellemző végig. A hegy úgy gondolja, hogy ha rontasz, akkor büntetésből kezd csak újra, hogy jól megjegyezd. Ahogy Kata írta egyik beszámolójában: a hegy tanít. Hát igen, de ez egy szigorú, megalkuvást nem tűrő tanár.

Miután rácsatoltunk a drótkötélre, már úgy éreztük, hogy miénk a pálya. Az első nem több, mint 60-70 méter még szép és élvezetes is volt. Folyamatos biztosítás, kellemesen kitett  út, szédítő mélységgel. Elérkeztünk azonban egy szakaszhoz, ahol a fentről lezúduló víz megfagyott, korcsolyapályát képezve a keskeny kis útból, ahol egy vastag jégcsap még a drótkötelünket is körbevette. A hely egy szurdokban húzódott, amelynek a mélyéhez közeledve elfogyott a drótkötél, hiszen innen már “csak 15 métert lehet esni”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogyha nem lett volna jégpáncéllá fagyva az út, akkor valóban nem lett volna probléma.

Megálltunk tanácskozni, melynek eredményeként úgy döntöttünk, hogy egyesével átbiztosítom a csapatot. A probléma megoldása annyira lekötött minket, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogyha ilyen helyen nincs biztosítás, akkor mi lehet még előttünk. Nagyjából ez volt az utolsó pont ahonnan még visszafordulhattunk volna. Később már világossá vált mindenki számára, hogy csak felfelé vezet a menekülő út. Gyors standépítés  következett, közben kiképzés a csapatnak a köztesek  használatáról. Segítségként néhány kampós vas állt ki a falból, így ki lehetett építeni köztesekből a biztosítást. Aránylag gyorsan haladtunk, bár szinte végig a fix bekötésemben ültem, mert a lábam alatt is csak 3-4 centinyi szikla állt ki. Közeledve az utolsó csapattag – Peti – átbiztosításához már elgondolkodtam, hogy engem ki fog átbiztosítani, hiszen a többiek még csak teremben másztak.

Szerencsére Peti már látott reversót , azonban a köztünk lévő súlykülönbség – a csapatban nagyjából a két véglet – így is adott némi izgalomra okot. Mindenesetre a standom felét lebontottam és a felszerelést odaadtam neki, hogy átérve legyen miből fix pontot építeni. Mivel csak egy biztosító eszközöm volt, ezért életemben először biztosítottam fél szorítónyolcassal, és igaz, 3-szor kellett nekifutnom, mire jó lett a csomó, de a végén valóban kiválóan sikerült. Miután Petit átbiztosítottam, távolról építtettem vele standot – szintén új tapasztalatként –, amit ő meglepő gyorsasággal és pontosan végre is hajtott. Az elindulás előtt még átvettük, hogy mire számítson, ha esetleg beleesnék, majd ahogy haladtam előre, úgy lépésről lépésre segítettem a biztosításban is. Újabb élmény: másztam és biztosítottam egyszerre.

Elindultunk tovább, de a friss élmény és a jéggel is tarkított út igencsak sok energiánkat emésztette fel. Tovább haladva sokszor előfordult, hogy a biztosítás megszűnt, mert lankássá vált az út, azonban a folyamatos kitettség és a 2-5 centis jéggé fagyott hó miatt ezek a szakaszok horrorfilmmel értek fel. Azt már nem is említem, hogy a tájban nemigen gyönyörködtünk, csak az volt előttünk, hogy jöjjön a nehezebb út és legyen végre drótkötél újra! Ezeken a részeken haladva biztonságérzetünk teljesen megszűnt, ami egyáltalán nem volt alaptalan.

Az út kétharmadánál már úgy éreztem, hogy elfogyott minden tartalékom és többször megszédültem, ami a terepet tekintve nem volt életbiztosítás. Ez volt az a pillanat, amikor először villant az agyamba, hogy a hely alkalmas bivakolásra. Ugyan nem volt nálunk hálózsák, mégis eljátszottam a gondolattal, hogy keresek egy homokórát az egyik mélyedésben, amihez kikötöm magam. Reggel frissen ébredve teljesíteném a túrát, mert jelenlegi állapotomban már túl veszélyesnek ítéltem. Utólag, higgadtan végig gondolva a hegyen töltött éjszaka még több veszélyt jelentett volna, de erre akkor nehezen tudtam koncentrálni.
Egy kis pihenő azonban megtette a hatását és újra folytatni tudtuk utunkat, de az előttem haladó Petinek ezúttal odaadtam a biztosító eszközt, hátha szégyenemre engem kell majd felsegíteni. Ezt a lépést bár ésszerűnek és szükségesnek láttam, nem tett jót az önbizalmamnak.

A következő részekre szinte alig emlékszem. Ami rémlik, hogy volt egy rövid szakasz, ahol lefelé kellett mászni egy nagyon meredek részen, biztosítás nélkül. A kimerültség vitathatatlan jeleként azonban már a mélység sem zavart. Az utolsó néhány, könnyen mászható lépés közben végre megláttam a többieket, ahogy a csúcson álltak.

A hegyre pontosan 5 órakor értünk fel, ahol egy ajándékot és egy pofont is kaptunk tőle. Az ajándék egy csodálatos naplemente a gyönyörűen hullámzó Alpokon. Ekkor beláttuk, hogy megérte felszenvednünk magunkat, mert a látvány elképesztő volt. Jött viszont a pofon, amely szintén a naplemente volt. Felismertük ugyanis, hogy ilyen magasságból bizony teljesen sötétben kell majd leereszkednünk. Szerencsénkre az északi oldalon több hó maradt meg, így láttuk a nyomokat és a 15-30 centis hó viszonylag jól megtapadt ahhoz, hogy ne csúszkáljunk rajta. További könnyebbséget jelentett, hogy a nap még sokáig adott fényt, és a majdnem telihold is világított.

A parkolóhoz fél 7-re értünk le, ahol már csak annyi erőnk maradt, hogy a mászó felszereléseket bedobáljuk az autóba, és kiegyezzünk egy hazafelé megszerzett pizza otthoni elfogyasztásában. A pizzánkra várva elszürcsölgetett tea kissé helyre tette a csapatot, de ennek ellenére másnap már a közelébe sem akartunk menni semmilyen sziklának.