Alpesi húzódzkodós

A sziklák akarták, hogy így legyen. Tanítanak. Tanítani akarnak nekem valamit, de még mindig csak a bevezetőnél tartunk. Az óra elején, mintha csak most csengettek volna be, ő még a naplóban lapozgat, hogy kit feleltessen, én meg még a tízóraim utolsó falatjait próbálom lenyelni, fészkelődve a fapadon. Sokáig próbáltam ellenállni, de mégis fel kellett arra a sziklára mászni, csak mert ott volt. És mert volt vashuzal, amely azonban mindig megcsal. Hívogatóan könnyű túra ígéretével kacsint rám, és én bedőlök, és megyek, mintha csak valami mágnes húzna. Közben azért büszke is vagyok magamra, hogy milyen ügyesen fel tudok mászni egy meredek falra, amelyre egy földi halandó el sem indulna, de én tudom, hogy nem nehéz, hiszen ott a huzal. Hogy aztán később, amikor már nincs visszaút, hátulról döfje belém a tőrt, ahogy felismerem, hogy a huzaltól egyáltalán nem könnyebb, sőt.

Az első néhány lépés után aztán már kezdhetnék gyanakodni, hiszen a belépő is oly magasan van a víz felett, hogy valószínűleg nem a magamfajta törpéket várja. De ekkor még a gyanakvás nem ássa be oly mélyen magát a gondolataimba, hogy igazán komolyan vegyem, ezért továbbmegyek. Az egész út egy magas-hegyi tó partjain vonul végig, és azzal az illúzióval kecsegtet, hogy valójában akkor sincs nagy baj, ha nem bírom, hiszen csak vízbe pottyanok. Persze mindez 2300 méterrel a tengerszint felett, hófödte hegycsúcsokkal övezett tó partján nem biztos, hogy annyira egyértelműen könnyebbség. A víz hőfoka nagyjából 8-10 C° lehet.

Nagyjából 15 méterrel a beszállás után következik egy meredek szakasz, ahol elgondolkozom ismét, hogy vajon nem volt-e igaza annak a túravezetőnek, aki kiírta a táblára és az ismertető füzetekbe, hogy „kimondottan kihívást jelent” az út nehézsége, ezért kifejezetten gyakorlott mászóknak ajánlják. Mi azok vagyunk, gondoltuk. De itt olyan szögben jöttek a tüskék a falból a kapaszkodást lehetővé tevő huzalhoz képest, hogy a testsúlyom sehogy sem ott volt, ahol lennie kellett volna ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Ismét eszembe jutott Karinthy Frigyes zseniális mondata, amit a testnevelésről mondott, miszerint „az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított” (Tanár úr kérem – Lógok a szeren). Hát épp így érzek e pillanatban, de nem sokáig, mert ilyen kitekert állapotban sokáig nem tarthatom magam, és visszacsúszom. Hála a huzal meredekségének kezdhetem majd e küzdelmet elölről. A harmadik próbálkozás után Viktornak az a remek ötlete támad, hogy cseréljünk helyet, azaz menjen ő elől, és ha közelebb érek, majd megtart, hogy ne csússzak vissza. Mindezt azután, hogy hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy egyáltalán tovább megyünk. Ekkor még persze nem tudtuk azt, amit most már tudunk, vagyis hogy nem is ez volt a nehéz szakasz. Ha tudtam volna, akkor nem megyek tovább.

Az a jó a sziklamászásban, hogy folyamatos gondolkodásra késztet, és mindig döntés elé állít, hogy vállalom-e a kihívást, feszegetem-e saját határaimat, vagy csak a biztosra megyek. Én szívesebben választanám ez utóbbit, hiszen tudom, mire vagyok képes. Az utak nehézségét jelző besorolások azonban sokszor megtévesztenek, ezért nem mindig eszerint döntök. Természetesen ezt csak utólag tudom meg. Ami itthon a cseszneki via ferrata úton D jelzésű, az kint inkább csak C-s, ezért az E jelzésű útra tényleg azt hittem, hogy küzdelmek árán, de meg tudom csinálni.

Szóval a helycsere jó ötletnek bizonyult, mert bár felhúznia, megtartania akkor még nem kellett Viktornak, de a tudat, hogy ott van, és szükség esetén megfog jól hatott a teljesítőképességemre. Az útnak ezen a szakaszán azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, és innen már csak könnyebb, vagy legalább nem nehezebb szakaszok következnek. Ó balga reménység…

Egy jó darabig valóban megint elaltatta az éberségemet a terep, hiszen olyan szakaszok jöttek, ahol kisebb húzódzkodásokkal, és sűrű lépésekkel meg lehetett oldani a feladványt. Beérve azonban egy balkanyart követő árnyékos szegletbe, olyan meredek szakasz jön, amire még felnézni is rossz. Nyíl egyenes függőleges, amely ráadásként egy szikla élén fut fel. A tó persze nem véletlenül van ott a hegyek között, hanem a csúcsokról olvadozó hó gyűlik benne össze, amely persze épp azokon a kedves kis réseken folyik le a szikláról, ahol épp azt szeretnénk, hogy megtapadjon a lábunk. A meredekebb lépéseknél azzal a problémával találom szembe magam, hogy nincs elég végtagom. Mert miután felhúztam az egész testsúlyomat, és éppen hogy mindkét kezemmel feszülten tartom magam – a lábam is éppen csak, hogy bizonytalanul megtámasztva, fogammal tartom a kötelet, hogy át tudjam szerelni – jövök rá, hogy akkor most megfogom a karabinert a harmadik kezemmel, és átkötöm. És nincs. Ezért azzal kell megoldani, ami van. Persze a fogantyú is csúszik, a lábam is kezd már remegni, a kezem határozottan fárad, és egyetlen menekülő út van, felfelé. Ekkor újra elgondolkodom a számomra úgy tűnik, örök kérdésen: miért kell ide felmászni egyáltalán? Miért indultam el?

Hosszas tépelődés után egy nagy levegővel – úgy érzem utolsó erőimet is összeszedve – felhúzom magam, és szerencsére ezúttal sikerül átszerelni is. A klettersteig szett mellé az állandó biztosítást is folyamatosan igénybe kellett vennem, hiszen tudtam, hogy sokszor kényszerülök beleülni, és megpihenni. Ezt azonban nem tudom minden esetben beakasztani, mert néha épp a továbbhaladásban akadályoz. Ráadásul egyes fém lépcsőkbe azért nem tudom beakasztani, mert olyan vastag a vas, hogy a karabiner nem nyílik akkorára. Ilyenkor kénytelen vagyok továbbmenni pihenés nélkül, jelentősen javítva ezáltal az átlagsebességünket.

Viktornak kicsit rosszabb a helyzete, mert én sem mentálisan, sem fizikálisan nem tudok neki segíteni, ha épp nehézségei támadnak. Mindennek a tetejébe róla, sajnos méltatlanul kevés kép készül, mivel én nemhogy a fényképezéssel nem tudok törődni, örülök, ha az életben maradásra kellően koncentrálok.

Az előző tortúra után néhány méteren keresztül pihentetőbb séta következik, amikor is Viktor kinéz az utat követve, és azzal hiteget, hogy már látja a végét. Megkönnyebbülök, mégsem volt olyan nehéz, már nagy baj nem történhet. Boldogan sétálunk tovább, elkezdjük összegezni az út tanulságait, kihívásait, és örömeit, már érzem a számban a forró csoki ízét, amelyet a hüttébe visszaérve fogunk elfogyasztani. Ebben a pillanatban azonban baljós fekete felhők gyülekeznek a fejem felett, előre vetítve, hogy korai volt a jókedv. A legtöbbet sejtető jel az, amikor meglátjuk a befűzött ereszkedő kötelet. Ajjaj, akkor ez azt jelenti, hogy olyan szakasz következik, amelyről a szikla is úgy gondolja, hogy még nem késő kiszállni. Tanít. Megmutatja, hogy ő szólt, magamra vessek, ha továbbmegyek és baj lesz. És jön a fájdalmas felismerés is, hogy nem tudok ereszkedni. Kérdés, melyik a jobb döntés, ha most elkezd Viktor megtanítani, úgy, hogy már mindketten fáradtak vagyunk, vagy inkább rászánom magam és továbbmegyek? Persze ahogy elnézem az ereszkedő kötél alját, sokkal jobb helyen ott sem lennék, hiszen egy kiépítetlen hegyoldal meredek lejtőjére érnék, ahol még egy-egy hófolt megmaradt, és a lecsorgó víztől valószínűleg meglehetősen csúszós. Az alján persze ott a víz. Hurrá, nyaralunk!

Megint egyetlen valóban választható út vezet tehát, felfelé. Kiderül az is, hogy amikor Viktor látni vélte az út végét, az délibáb volt. Kisebb pihenő után továbbindulunk, és már azon a ponton vagyok lelkileg, amikor be kell vallanom, hogy már egyáltalán nem élvezem. Jó ideje már árnyékban haladunk, a szél is feltámadt, az olvadó hó csordogál körülöttünk mindenhol, kezdenek a vegetatív igények is feléledni, fáradt a kezem, lábam, és fázom is. Tovább. Egyszer biztos ez is véget ér, és egy jó sztori lesz a kocsmában.

Itt egy olyan résszel találjuk szembe magunkat, amelyről nem tudjuk ránézésre, hogy milyen erők lakoznak benne. Hogy milyen alattomos módszerekkel dolgozik, közben a markába röhögve. Egy vaslétra, amely az eddigi úthoz képest 90 fokkal elfordulva egy sziklahasadékban halad, mellette persze ott a huzal. Majd a létra tetején az út visszafordul az eredeti szögbe, azonban ezt egy olyan áthajláson teszi, amely alatt a szikla éles, meredek és vizes. Rövid, kb. 2 méteres szakaszról van szó, de lépés nincs. Húzódzkodni kell. A teljes testsúlyomat, hátizsákostul, vizes palackostul, fáradt karokkal, fázó ujjakkal. (Rájövök, hogy mégis csak fogyókúrázni kell!) Megpróbálom egyszer, nem sikerül, csúszom vissza. Viktor szól, lélegezz! Ez kicsit segít, de már úgy érzem a karom annyira elfáradt, hogy akkor sem bírnám itt felhúzni magam, ha egyébként volnának a megfelelő helyen izmaim. A szikla meg csak röhög. Az egyetlen hely ahova a lábamat betámaszthatnám, annyira csúszik, hogy egy korcsolyának venném leginkább hasznát. Következő, és az azt követő próbálkozás is kudarcra van ítélve. A szikla elhelyezkedésének köszönhetően minden egyes beleesésénél az egész oldalamat zúzom le, a térdemmel az élen. Sírásba forduló hangon mondom, hogy ez nekem nem megy, és így utólag is azt gondolom, hogy jól éreztem. Ott és akkor a teljesítőképességem határára értem, nincs tovább. Képzeletben már kihűlve, félig ájultan lógok a szeren, és jön értem a helikopter, amikor Viktor elkezd visszaereszkedni értem. Hogy mi a terve azt nem tudom, hiszen nincs nálunk megfelelő felszerelés ahhoz, hogy „felcsörlőzzön”. Azt mondja, hogy ha még egyszer odáig fel tudnám húzni magam, ahonnan eddig mindig visszaestem, akkor ő onnan felhúz, és a következő lépést már elérem. Hozzáteszem, hogy utána is egy csúszós, szinte áthajlós meredek létra jött, de ott már legalább minden lépésnél be tudtam volna csatolni a biztosító hevedert. Persze ha még egyszer, csak még egyetlen egyszer fel tudnám húzni magam. Pihennem kell, de egy idő után az sem jó, mert nem épp pihentető pózban vagyok most sem, ráadásul annyira fázom már, hogy kezdenek a tagjaim elgémberedni. Ebben a pillanatban menni kell újra, és megpróbálom, húzom, vonom a karommal, a lábam szinte teljesen lóg a levegőben, amikor egyszer csak érzem, hogy megfogja a karomat, és már nem csak én húzom. Viktor egyik kezével kapaszkodik a vaslétra jéghideg fokába, miközben hátrahajolva – úgy, hogy a hátizsák súlya őt is lefelé kényszeríti, és a fix biztosításba sem tud beleülni – a másik kezével húzza fel az egész testsúlyomat. És valóban, Viktor gyakorlatilag egy kézzel tartva magát felhúzott mindkettőnket annyira, hogy már én is elérjem a következő lépést és fogást, ahol már annyira meg tudok támaszkodni, hogy talán nem esem vissza. E pillanattól kezdve őt Sly-nak hívjuk (Cliffhanger), bár a filmben a nő leesett, de a jelenet ugyanaz volt. Viktor igazán keményen megküzdött értem. Meg persze gondolom, hogy magáért is. A nehéz és még nehezebb részen túljutva, már tényleg a totális kimerülés határán, a felső létráról is megállapítom, hogy nem érzem magam biztonságban rajta, ezért kérem, hogy menjünk már inkább tovább. Ha visszagondolok, hogy az első nehéz szakasznál azt hittem, hogy már túl vagyok a nehezén, ráadásul a távolságot tekintve is akkor még csak az út tizedénél jártunk, most már őszintén remélem, hogy nincs sok hátra.

Ezúttal nem is kell nagyon csalódnom, hiszen a létra tetején már az út vége van, és boldogan, hogy túléltük, kibonthatjuk a csúcs-csokit. Persze egy sziklára kiülve muszáj egy csúcs-szelfit is nyomnunk, de a fáradtságtól már sokáig ehhez sincs kedvem. Visszafelé már egy kissé megkönnyebbülten haladunk a ház felé, annak ellenére, hogy nem a kijelölt úton megyünk. De hát ezek után mit nekünk turistaút. Viktor utólag bevallotta, hogy az utolsó létrás szakasznál azt gondolta, hogy elég lesz a pszichés placebo, és fel fogok tudni jönni, mert nem gondolta, hogy van még annyi erő a karjában, hogy tényleg felhúzzon. De szerencsére volt, mert nem lett volna elég a placebo. És szikla azóta is csak röhög, és röhög, hogy már megint tanított valamit.